PASZT 2013

Tüzes rostélyon

PASZT 2013

Szent Lőrinc a legendája szerint II. (Szent) Sixtus pápa diakónusa (szerpapja) volt. A vértanú pápa elfogatásakor őrá bízta az egyház kincseit azzal, hogy ossza föl a szegények között. A pápa egyben azt is megjósolta, hogy három nap múlva ő is mártíromságra jut. Lőrinc Sixtus végakarata szerint cselekedett. Amikor őt is letartóztatták, és az egyház értékeit rajta követelték, a szegényeket vezette a bíró elé, mondván: Íme, az egyház vagyona! Kegyetlen halált szenvedett (258. aug. 10.), rostélyon sütötték meg. Helyzetéhez mérten meghökkentő humorérzékről tett tanúságot. Amikor már sült a roston egy ideje, így szólt hóhérához: „Az egyik oldalam már megsült, fordíts a másik oldalamra!” Lőrinc a IV. század óta az egyik legnépszerűbb szentje a kereszténységnek. Fiatalemberként ábrázolják. Attribútuma a boronára emlékeztető rostély. Mártíriuma a pecsenyévé pirító augusztusi forróság jelképe. A fentiek okán a tűzoltók, a tűzzel foglalatoskodók (cukrászok, pékek) hívták segítségül, s elsősorban égési sebek gyógyulásáért fordultak hozzá. Ünnepe a földműves nép körében határnapnak számított, amit országszerte ismert szólás is jelez: „belepisilt Lőrinc a dinnyébe”, azaz a Lőrinc-nap után szedett dinnye már ízetlen. Hasonló szentenciák: Lőrinc-nap után a fa már nem fejlődik tovább. Lőrinc-naptól nem tanácsos már a folyókban fürödni. Szent Lőrinc a kígyóknak is veszedelme…

( Diós István: A szentek élete )

Óangol egyházi naptárak az augusztusi tömeges csillaghullást „Szent Lőrinc tüzes könnyeinek” nevezik. E bizonyára népies eredetű elnevezésben egyfelől évezredes megfigyelés tapasztalati tanulsága (aranysárga hullócsillagok!), másrészt pedig a nép fantáziájának hitregeképző ereje nyilvánul meg.

 

Érdekes párhuzamokat találtam Szent Lőrinc legendája és az idei PASZT között!

Sárosi Gábor a VIII. PASZT szervezője már a tábor előtt felhívta a táborba készülők figyelmét arra, hogy éppen augusztus 10-12-én lesz látható a legtöbb hullócsillag az égen, főleg egy olyan helyről nézve, ahonnan az égbolt éjszaka jól belátható. A Parádi tábor éppen ilyen jó hely az ég vizsgálatára, hiszen a hegyek által körbefogott völgyben a fűbe heveredve a csillagos égbolt jól áttekinthető! Órákig lehet bámulni a „nagy büdös semmibe”, miközben elgondolkozhatunk a világmindenségről, a mi kicsinységünkről és az élet csodájáról! A hullócsillagok, a „véres-tüzes könnyek” pedig ujjongással és örömmel vegyes félelemmel töltik el szívünket, hiszen szemünkkel látjuk a láthatatlant, a megfogalmazhatatlant, a titkokat, magát a CSODÁT!

A hét előadást megtekintve úgy gondolom, a táborban részt vevő 76 emberre nagyon hatottak Szent Lőrinc tüzes könnyei, hiszen minden előadás e téma körül forgott! Különböző színházi nyelven keresték, kutatták, kérdezték: mi romlott el a világban, hol az igazság, és mi a valóság, ki vagyok én ebben az életnek nevezett forgatagban, MI LESZ VELEM??? Még egy párhuzam Szent Lőrinccel: fiatalember volt ő is, aki a legveszélyesebb helyzetben „meghökkentő humorérzékről” tett tanúságot! Nos, ezekre a parádi szárnypróbálgató fiatalemberekre büszke lehetne Szent Lőrinc, mert ők is „meghökkentő humorérzékkel”, bátran, kegyetlen iróniával, a harsány röhögés mögé rejtett iszonyú fájdalommal, a színház erejébe vetett hittel szóltak az életről, az életükről, az életünkről! Ezen a nyáron a tábor mottója a „nevetés” volt. Bizony, volt is belőle bőven, hiszen ilyen kemény és komoly dolgokról hogy is lehetne másképpen beszélni! De a nevetésnek sok fajtája létezik…

Nézzük most egyenként, hogyan is nevettünk az egyes előadások alatt és után!

  • előadás: „Mosoly Istennő”

Rendező Sárosi Gábor

Helyszín: egy faház és környéke

A rendező bevezetőjéből annyit tudunk meg, hogy Freud és Kierkegaard szövegeit felhasználó, illetve a filozófiai gondolatok alapján született asszociációkra, rögzített improvizációkra épülő előadást fogunk látni. A bevezető gondolatok után, már le is mondtam arról, hogy egy összefüggő történetet lássak, közben mégis kialakult előttem a sztori. Isten(nő) megteremtette az embert és a földet. Az ember éli az életét, de valahogy nem stimmelnek a dolgok. A förtelmes és furcsa vágyak, ösztönök megnehezítik a békés együttélést, a jó és a szép csak ELMÉLET marad, a gyakorlatban egészen más történik, a SZENTnek hitt elvek nem működnek, nincs igaz szeretet, nincs egymásra figyelés, az ember magányos korccsá válik. Ezek a „balsikerű életszeletek”, melyek a játszók élményeiből kerültek felmutatásra, hiteles bizonyítékai annak, hogy itt valami nagyon elromlott. Például hiteles képet kapunk arról a tanítási óráról, ahol a középiskolai tanárnő gügyögő, cukormázas stílusban próbálja rajzos ábrával is megtanítani a diákoknak, mi a BŰN. Mézes-mázos kinyilatkoztatásai, közhelyes megfogalmazásai hiteltelenek, nevetségesek és komolytalanok. Pedig még gumicukrot is nyom a gyerekek szájába, hogy „illusztrálja”, milyen „undorító” azt más szájába tenni, vagy onnan elfogadni… Tanulság: csak egy embert szerethetsz a világon, aki egy embert már megcsókolt, nem csókolhat mást, mert az bűn… Dicséretes Támadi Anita hiteles játéka! Látszik, van „tapasztalata” az esetről…

Emlékezetes jelenet volt még a „nagyot halló” parasztember ( Szabó Zsolt) és felesége históriája a vadkenderrel; vagy a szemorvos erőszakos nemtörődömsége, kegyetlen kioktatása (Sáfár Adél) a vak emberrel szemben; vagy az „agyonédesgető”, önző feleség halálra-gyötrő kínzása kiszolgáltatott párjával szemben (Varga Nóri); az idegbeteg, perverz festő (Rácz Dóri) esete a gyanútlan vásárlóval; vagy a melegek tüntetését durván szétverő autós sztorija; vagy a szerelmi vágyait elfojtó fiatal nő őszinteségrohama (Drozdik Bianka). A játéktérben egy „igazi” autó is szerepet kapott, ami teljesen elhitette velünk, egy utcai tüntetés, veszekedés, „majdnem-gázolás” izgalmát. A hamis, gnóm mesefigura, Pokemon / Csimpokó halálának „fájdalmát” hitelessé tette Virág Barnabás, mellette jól ellenpontozva Varga Nóri deklamáló hangon adta elő a temetési szertartások bürokráciáját. Az Istennő ez alatt biztos jóhiszeműséggel és a teremtés tökéletességébe vetett hittel „bulizik” arkangyalai körében. Eljut hozzá a hír: Az emberek nem boldogok, valamit elrontottunk. De mit? Próbálkozzunk újra, készítsünk egy reklámfilmet a „you-tube-on”, vagy min? –mondja az Istennő- az almáról! „Egyetek egy új almát!” Aztán megnézik az arkangyalok a „nézettségi indexet”. Hoppá, csak 12! Úristen, senki nem nézi az üzenetünket? Miért? Ki a hibás? Persze az, aki nincs éppen jelen, vagyis a kígyó! Próbáljuk őt rávenni, hogy segítsen! De a kígyó is sértett, mert őt is „elszúrta” a teremtő, hiszen megalázó módon elvette tőle a kezeit, lábait, hogy örökre a porban kússzon! Mivel Isten nem adja ezeket vissza neki („amit egyszer megcsináltunk, azt nem változtatjuk meg!), a kígyó dühösen eltűnik, nem segít. / Hoppá, itt ismét Szent Lőrinc párhuzam: Szt. L. a kígyóknak veszedelme…/ Egyre zavarosabb, kínosabb a helyzet! Nincs megoldás! Hiába hallottuk illetve hallják az emberek fülei a szentenciákat, a valóság nem működik! Az előadás keretéül szolgáló filozófiai gondolatok álomról, emlékezésről, ébrenlétről, hitről, gondolkodásról, valami furcsa nyelven szólalnak meg: pöszén, dadogva, fura artikulációval, különös helyekre tett üvöltő hangsúlyokkal, ezzel is megnehezítve a megértésüket. Az álmoknak van-e teremtő ereje? (Freud) Hogyan környékezte meg a kígyó Évát? Véletlen találkozott a kígyóval, vagy Éva egy megtévesztett nő, vagy önmagának is hazudik? A hit és a pillanat, teremtő erejű dolgok. Kirkegaard szerint a filozófus ne csak a múltat közvetítse, hanem kérdezzen rá a jövőre! A bevezető után az előadás is a jelen és a jövő felé fordul: Csimpoko átrohan a színen, mindent felborít, szétrombol, menekül előle mindenki. Ijesztő erővel tör be a JELEN, a valóság! Jajgatunk, őrülten rángatózunk, úgy élünk, mint az állatok, hamis dolgokban hiszünk, (lásd mesehősök, rajzfilm figurák). Hová jutunk? Lehet, hogy tényleg eltévesztette Éva, és nem a TUDÁS fájáról ette meg az almát, hanem csak az élet fájáról?

És az Isten ijedten, értetlenül néz ránk… nem mer „lejönni” közénk…

A nézőtérről a kezdeti harsány röhögés egyre ritkul, míg végül felváltja a mindent értő illetve semmit sem értő bölcs mosoly. Teljes az elnémulás. „A többi néma csönd” üzenetét érzem, mert kizökkent az idő…

Ki fogja helyretolni azt?

Gábor zenei anyaga ismét kiváló válogatás, segíti megérezni és megérteni a gondolati szándékokat. Színészei bátran, oldottan mozognak a térben, értik, amit mondanak, jó ritmusú, feszült összjátékot láthattunk. Hogy nem mindenki érti az üzenetet? Ez már a filozófikus művek „átka”. Madáchot, Vörösmartyt, Goethét sem „értik” mindig színpadon… De a „kizökkent időt helyretolni” születtek ők is, és Gábor is… „Ó, kárhozat…”

 

  • előadás: „Vándor bohócok

Rendező: Fekete Anikó

Helyszín: az erdőben, fák között

 

A nézőkkel az erdő mélyén gyülekezünk. Magas fák, távolban egy út kanyarog a következő hegy felé. Arra nézek, onnan várom a játszókat… Megszólal a zene. Kellemes, bús-szomorú dúdolást egy gitár kísér. És ekkor váratlanul megmozdul az avar. Ahá, hiszen a szereplők be vannak ásva a földbe, csak a fejük látszik, de azt is füvek álcázzák. Békésen alvó manók, akiknek az arca bohócosra van festve. Nagy piros száj felfelé, a másikon lefelé, a harmadikon csókos formára festve. Ahogy erősödik a zene, a manók egymás után felébrednek, kibújnak a vackukból, és körbecsodálják a helyet. Most már azt is észreveszem, hogy három párról van szó, hiszen az arcfesték a pároknál ugyanaz. Három fiú és három lány! No, ez ideális csapat- gondolja bennem a rendező-énem. A történet nagyon egyszerű, szinte „kiszámítható”. A párok kapcsolatai variálódnak: szerelem, féltékenység, félreértés, sértődöttség, veszekedés, kibékülés… A mozgásszínház legegyszerűbb, legérthetőbb technikáit használják. Nagyon jó ez, hiszen nem érzünk erőlködést, nem látunk hibákat, minden könnyedén, gördülékenyen történik. A játékosok megtanulták a kontakt mozgás alapelemeit, kitűnően átmentek a vizsgán. s most már a technikához érzéseket, mondanivalót is tudnak tenni. Óriási teljesítmény ez egy öt napos tréning alatt! Nagyon sokat kellett hozzá dolgozni! De ez rajtuk nem látszik! Csak azt látom, hogy imádják ezt csinálni, hogy szeretik egymást, és nagyon szeretnének nekünk is adni ebből a sok-sok szeretetből! Különösen dicséretes, hogy akrobatikus elemeket is használnak: fantasztikus fáramászást, a cirkuszi mutatványokból ismert dobásokat, gúlákat, ugrásokat, elkapásokat bravúrosan megoldották! A viccesebb részeknél a cirkuszi bohócok kelléktárából válogattak elemeket, s így volt ok a nevetésre is! A legszebb azonban mégiscsak az volt, hogy érzéssel játszottak: a festett arc mögött mindig kivillantak a kedves vagy éppen gyűlölködő tekintetek, a bravúros mutatvány közben vagy végén mindig volt egy egymásra nézés, egy kézmozdulat, egy bánatos testtartás. Kitaláltak egy furcsa, olaszos lejtésű halandzsa nyelvet is, amelyen néha megszólalnak. Ez még inkább misztikussá, sejtelmessé teszi ezt a világot!A párok egymással, de a többiekkel is váltakozva mindig szoros kontaktusban voltak! A manóknak azonban tovább kell menniük. Miért? Mert menni kell és kész. De sok ilyen elválást megélünk az életben! Szép volt, jó volt, csodálatos volt, de ott kell hagyni, el kell tőle válni, akárhogyan is fáj… Ismét bekúszik a kezdeti bús-szomorú dallam, csak most fordítva: egyre halkuló erővel. A bohócok nehezen távolodnak, egymást is segítve erőt gyűjtenek az Úthoz, amely várja őket! Menni kell! De nagyon fáj! Már majdnem eltűnnek a völgyben, mikor az egyik visszaszalad, és a közönség között álló Sárosi Gáborhoz fut, és megöleli, majd a többiek után fut ő is. Mindenki érti ezt a kicsit „civil” gesztust: a színjátszós évektől elváló egyetemre készülő diák köszönte meg hálás szívvel azt a sok szépet, amit Gábortól és a színjátszó évektől kapott! Már csak a fejük búbját látjuk, elmentek hát. Vége. De nem, még látjuk, ahogy a másik hegyre felfutva vidáman beszélgetve haladnak tovább, és egy vidám gúlába állva, egy nagy „HEPP” kiáltással búcsúznak el tőlünk! Igen! Értjük! Bár nehéz elválni attól, amit szeretünk, de továbbhaladva az úton, erőt ad majd a magunkkal vitt emlék, hogy akár „hegyeket mozdítsunk ki” helyükből! Könnyezve nevetünk ! Íme, Szent Lőrinc üzenete ismét: forró könnyeket hullatunk!

Kállai Máté volt a zenész. Nagyon kreatívan, szinte együttlélegezve segítette a játékot hol gitárral, hol szájharmonikával, hol egyéb hangszerrel, de mindvégig profikat megszégyenítő művészi alázattal!

Bár az előadás kicsit közeljárt a szentimentalizmus csapdájához, jól ismert közhelyekkel dolgozott, néhol – főleg a végén – majdnem érzelgőssé vált, mégis nagyon szeretnivaló, szívmelengető élményt nyújtott! Kell ez is NAGYON….!

 

  • előadás: ”…be happy! !”

Rendező : Fodor Dávid

Helyszín: erdei játszótér / mászóka

 

  • „Ti most mit csináltok?
  • Improvizálunk…! „– hangzik el az előadás folyamán többször is. Megpróbálják a játszók definiálni is az improvizációt, de kiderül, fogalmuk sincs róla, mi az, de jól hangzik. Egy furcsa, „katonás bevonulósdival” is ráerősítenek, hogy számukra ez egy érthetetlen játék, de megpróbálják élvezni. A későbbiekben ez a közjáték többször is visszatér, elválasztja, összeköti, feloldja a kisebb jeleneteket, melyek valóban improvizációkra épültek. Nagyon kíváncsi voltam a csoport tagjainak egyéni látásmódjára, üzeneteire, vívódásaira, problémáira, örömeikre, bánatukra, véleményére, hiszen az improvizációra épülő színháznak pont ez a célja. Látszott is, hogy a próbák erről szóltak, voltak viták, elemzések, önismereti játékok, de végül győzött a „mindenáron színházat akarunk csinálni” törekvés, így csak ritkán villantak fel a saját, egyéni vélemények. A rendező tapasztalt „színházi szemmel” válogatott, és állította be a jeleneteket. Egy kissé fanyar humorú, groteszk elemekre épülő, szerkesztett játékot láttunk. Jó ritmusban peregtek a jelenetek, érthető üzenetekkel, jó helyeken kipattanó poénokkal! Láthatóan, a próbák során sok kreativitásra ösztönző játékot is játszottak, amit felhasználtak az előadásban! ( Pl. a nyakkendők sokféle használata, a színpadi tér átvarázsolása, a plédek többletjelentésének kijátszása.) A rendező bevezetőjében közölte, hogy az egyéniség keresésével és az önmegvalósítás problémáival foglalkoztak, s ez tényleg át is jött. Megtudtuk, hogy a színpad fontos a játszóknak, és komolyan vívódtak azon, hogy a NÉZŐ mit fog nézni, miért és mire kíváncsi. A heves vita jól indul, de aztán közhelyessé válik, átcsúszik a bohózat szintjére. Ezen jót nevetünk, mert kiváló technikával oldják meg, de az őszinte pillanat elmarad. Az igazi probléma, a belső kín nem tud megszólalni, pedig a kérdés égetően fontos: „Ő miért, és én miért nem??” Vagy másik jelenet: a kutyasétáltatók vitája: ki a jobb, illetve kinek a kutyája a jobb! Véres küzdelem ez, de megint győz a bohózati játékosság: a veszekedők már olyanná válnak, mint az egymásra acsarkodó kutyák! Meg is lesz a büntetésük: kutyává változnak. Vidám kis tanmese, egy jó kis bohózati jelenet. Jót nevettünk „rajtuk”, miközben persze magunkra ismertünk! Kedves jelenet volt az is, amikor azon vitatkoznak, sőt, hajba is kapnak a „szerelmes” pár tagjai, hogy ki szereti jobban a másikat, de amikor szeretnének valamit egyedül csinálni, akkor a másik önző módon ezt nem engedi. Ez hát a szeretet? Na, erről a témáról biztos jól elbeszélgettetek, bár a jelenet rögzítése keményen rendezői ötletekre épült. Emlékezetes annak a problémának a megjelenítése, amikor valaki nagyon keresi önmagát, még „állítólagos” szakembert is felkeres, de nem hogy segítenének neki, hanem bizony több gyanútlan sorstársával együtt éppen az egyéniségüket „ölik meg”, akasztják föl! Bizony nem egyszerű dolog ez az önmegvalósítás projekt! Hiszen ha magamat adom, akkor nem biztos, hogy kellek a „piacon”, nem én kapom a „like-okat”, hanem aki meg- vagy túljátssza önmagát… hogy is csináljam akkor? Ez bizony jó kérdés! Az előadás nem ad választ, csak kérdez: Hol vagyok? Ki vagyok! Milyen vagyok? Milyen legyek? Lázasan keresik önmagukat a játékosok mindenütt, még a nevetgélő nézők között is! Ez „egyáltalán nem vicces!” – mondják végre őszintén…

Hálásak voltak a nézők: a felhőtlen, könnyed kacagás jólesett mindenkinek! A csoport is feloldódott a játékban a nevetések hallatán, kezdtek rájönni, hogy „működik a színházuk”, valamit jól csinálnak, és ennek átélése már gyarapította, erősítette önismeretüket és önbecsülésüket. Az improvizációról és a színházi technikákról pedig biztosan sokat tanultak! Hiszem, hogy gazdagodtak a játékok öröme és az előadás sikere által! Kell ennél több?!

 

  • előadás: „Rossz álom”

Örkény István novellái alapján

Rendező: Naszlady Éva

Helyszín: a tábor udvarának egy szöglete, egy bádog bodega előtt

Örkény István szerint a groteszk lényege: fejtetőre állva nézni a világot. Ez bizony félelmetes és nagyon humoros is. Naszlady Éva színésznő, rendező az Egyperces novellákból válogatott tanítványaival, és megpróbálta megjeleníteni, színházzá varázsolni ezt a furcsa, kiferdített világot. Ők nem fejtetőre álltak, hanem felidézték azokat az álmaikat, amikor tényleg ugyanilyen abszurd módon történnek életünk mozzanatai. Álmainkban is furcsa asszociációkat élünk meg, rohannánk, de nem haladunk, sietnénk, de folyton elkésünk. Közben pedig kínosan szenvedünk, vagy tehetetlenül némán ordítunk, vagy félünk, rettegünk, vagy vágyódunk, de valahogy semmi nem úgy történik, ahogy szeretnénk. Izzadva ébredünk és gúnyosan nevetünk magunkon, majd megnyugszunk, hiszen ez csak álom. De ha ez az ébrenlétben is megismétlődik, akkor már nem nevetünk, hanem bosszankodunk, idegeskedünk: - Hát ezt nem hiszem el… ! – mondogatjuk, ahogy a szereplők is teszik. És jön a stressz, a depresszió… Nem! Nézzük csak kifordítva a dolgokat, használjuk a groteszk receptjét, és mindjárt megoldódik a probléma, hiszen csak nevetünk rajta, és kész! Nos, ha ez ilyen egyszerű lenne! Sajnos, az életben sokszor nem tudunk nevetni, amikor velünk történnek meg a kínos helyzetek, abszurd esetek.

Nézzük a számomra egyik legerősebb jelenetet! Diáklány ( Papp Zsófia megrázóan szép alakításában) gyanútlanul száll fel a buszra. A sofőr kéri a diákigazolványát. Ez eddig rendben is volna, de a sofőr tényleg jól megnézi a lány arcképét, és elkezd nevetni rajta. A nevetés hahotába vált, majd fuldokló röhögésbe. A lány zavarban van, tudja, hogy vicces a képe, de hogy ennyire! Az utasok a lányra mérgesek persze, és nem a sofőrre. Szitkozódva kiabálnak neki, hogy szálljon le, mert sietnének. Meg sem hallják a lány védekezését, hiszen nem rajta múlik, hogy elinduljon a busz! ( Akár az álmainkban! ) S most jön a ráadás, a sofőr hátraadja az utasoknak is a fotót, nézzék meg, milyen nevetséges! Kitör az obligát röhögés! Semmi nem állíthatja meg! A lány helyzete borzasztóan megalázó! Ott áll a tömeggel szemben, rá se hederítenek, csak egyre jobban röhögnek! Na, ez az a pillanat, amikor a nevetés öl! A megalázottság legalsó bugyra! Álom ez vagy valóság? Itt értettem meg igazán, hogy a két lábról megfigyelt történések a groteszk igazi forrásai. Igen, így működik az örkényi világ! A mindennapok tragikumát emeli be a groteszk színpadára! Másképpen elviselhetetlenek, vagy meg sem értenénk igazán. Ugyanilyen kitűnő volt még a „Legszebb álmaink is megvalósíthatók” című novella alapján elkészített jelenet, a nyávogó hangú, buta macával (kitűnően játszotta Kovács Vanessza). Az öccsét iskolába kísérő diáklány ( Péteri Lilla) kínszenvedései nagyon hitelesek voltak, amikor a kistesó folyton otthon hagy valamit, de mégis meg kell oldani a helyzetet, rá kell venni a sofőrt, hogy ne induljon addig, míg az öcsi vissza nem ér, mert hát mégiscsak a tesónk! Kiválóan játszotta a kicsit bugyuta, de szeretnivaló kisöcsit Barcsik Laci, aki a lassított mozgásokat is profi módon oldotta meg! A jeleneteket vagy az alvást imitáló képek, vagy az emberi testekből felépített, kitűnő hangokkal pöfögő „csodabusz” átrobogása választotta el, kötötte össze. Néha egy-egy hosszabb novellát is hallottunk monológként előadva, melyek megvalósítása nem mindenkinek sikerült hatásosan, bár mindenki szépen, tisztán beszélt! ilyenkor kicsit egy beszédvizsgán éreztem magam: már tudunk artikuláltan beszélni, ismerjük a hangszínek titkait, tudjuk a megfelelő hangerőt is használni, de a tartalom, a gondolatok közvetítése még a következő vizsgára fog elkészülni! Hiába, nehéz mesterség ez a színészet! Ha valaki erre rájött a csoportban, az már nyert! A közönség mindenképpen nyert, hiszen óriási tapssal köszönte meg a kaján vigyorgásra, együttérző mosolygásra késztető „AHA” pillanatokat!

 

  • előadás: „Indigók”

Rendező: Bárnai Péter

Helyszín: mélyen az erdő közepén

 

Az előadásoknak többnyire nem adtak címet a rendezők. A címek tehát az én egyéni benyomásaimat, az előadások számomra értelmezett üzeneteit tükrözik. Remélem, a rendezőknek érdekes lesz így utólag a címeket olvasni, s ha ők nem is ezeket a címeket adták volna, számukra is egy jelzés, hogy mit üzenhetett az előadásuk a nézőknek. Ez ugyanis nem mindig egyezik… Az „Indigók” címhez még annyi magyarázatot fűznék, hogy a csoportnak az indigó volt a színe a táborozás során. ( Minden csoportnak volt színe, hiszen az egész hét a szivárványhoz kapcsolódott. Erről szóltak a mindennapos „szertetartások”, utalva a színházi és az emberi sokszínűségre, valamint arra a csodára, ami a hagyomány szerint akkor történik velünk, ha átmegyünk a szivárvány alatt… A PASZT 2013 kisfilm jól tükrözi majd ezt! Látható a „paszt.hu” honlapján hamarosan!)

Az indigó a sötétkék szín egyik legszebb árnyalata. Az indigó szó egyébként nem csak a színt jelenti, hanem egy ma már nem használatos átíró-, másolópapírt is jelent, amit a régi írógépekbe tettek, hogy egyszerre két példány készüljön. Ezoterikus körökben a spirituális képességekkel rendelkező gyerekeknek indigókék az aurájuk, és különleges képességekkel rendelkeznek. Magas az intelligenciájuk, sok eredeti gondolatuk van, de nem tűrik a tekintélyelvű nevelést. „Szivárványgyerekeknek” is szokták őket nevezni! Mindezt azért mondom el, mert nem tudom véletlen-e vagy tudatos volt ez a színválasztás, de meglepően kapcsolódnak, hasonlítanak a fenti jelentés-árnyalatok az előadáshoz és létrehozóihoz! Szinte misztikus kapcsolatokat érzek… / Talán az sem véletlen, hogy a rendező, Bárnai Péter, mindig olyan jelentőségteljesen sejtelmes színnel ejtette ki az indigó szót! /

Az előadás jóval a vacsora után kezdődött. Már az erdőbe jutás is ijesztő volt, hiszen „indigókékbe” burkolóztak már a fák… Az előadásban közismert monológokat hallottunk ( pl. Csehov Sirályából), de „átírva, átmásolva” a játszók egyéniségére, egyfajta másképpen fogalmazott üzenettel. A színjátszóknak valami sejtelmes aurájuk, kisugárzásuk volt ott a reflektorok és a természetes sötétség ködében! A különleges képesség is stimmel, hiszen valamennyien erős színházi jelenléttel, mondhatni hipnotikus kisugárzással játszottak! Nagyon hitelesen hatottak a sorsok, amiket felmutattak! Erre még ráerősített a kiváló zenei válogatás, valamint a változatos, hangulatokhoz igazodó világítástechnika! A stroboszkóp alatt szinte visított a közönség, mert furcsa erős hatással volt rájuk a legtragikusabb történések ilyetén ábrázolása! ( pl. a gyilkosság) Misztikus pillanatokat éltünk át! Minden szereplőnek volt valami iszonyatos lelki terhe, amit cipelt magával, ami miatt nem tudott normális életet élni, gúzsba kötötték, folyton rabságban tartották az emlékek, az elkövetett bűnök. / Szépen jelképezte ezt a derekukra akasztott gumiszalag, melynek másik vége egy fához volt erősítve. Így „kikötözve” próbáltak elszakadni, elszabadulni, de a kötél visszarántotta, nem engedte. Egy út van csak a szabadulásra: a gumikötél drasztikus elvágása, de ez egyenlő a halállal!/ Egyik legmegrázóbb jelenet volt annak a lánynak az esete (Varga Bori játszotta), aki véletlen kihallgatja kedvesnek hitt barátait, amint mindenféle rosszat, aljas pletykákat mondanak róla, majd mikor megjelenik, negédesen köszöntik a szülinapját a kis kalpagokat fejükre téve: „Meglepetés!” kiáltással, mintha mi sem történt volna. Iszonyú csalódás, örök mély seb a lélekben! Szép színházi pillanat! A másik „kedvenc” jelenetem a számítógépével, mint legjobb barátjával élő fiú esete, (Víg Gergő alakítása), aki egyébként a gépe nélkül nagyon magányos lenne. (Közhelyes eset: szülők nem érnek rá, nem foglalkoznak vele, de folyton veszekednek. De a gép hangjai ezeket a gyerek fül számára iszonyatosan fájó hangokat is elfedik…) És az ideges apa egy pillanat alatt „végez” a fiú egyetlen „barátjával”, megöli a karakterét! Iszonyatos csalódás és fájdalom ez a fiúnak! Csak sír, és gyűlöli a világot, az apjával együtt… És még egy erős jelenetet emelnék ki: a „perverz” apa esetét (Szabó Balázs kitűnő alakítása!), aki aljas vágyainak engedve teszi tönkre ártatlan és szófogadó kislánya életét ( Mészöly Anna). És sodródunk a tragédiák árjában, de túlságos elérzékenyülést nem engednek a kizökkentő effektek (fények, zene, mozgások). Az ördögi, kaján vigyorgású „sors-Isten”/ vagy maga a sátán?/, a világszínház nagy rendezője, az őrült sebességgel robogó vonatbaleset egyetlen túlélője, ( FeczesinKristóf) önelégülten nézi a balsorsokat, bölcs nyugalommal old és köt, mert ő tudja, miért van mindez: „Világnak vége van, álomnak nincs vége…” Mi értetlenül kérdezzük: miért? És persze reménykedünk… Hallgatjuk a tiszta forrást, a jót ígérő ártatlan szépségű dallamot… (Rácz Ancsi énekelt csodálatosan!), és mi „ sírva vigadunk”!

  • előadás: „Café Banána

Rendező: Bata Éva / Szabó Csilla

Helyszín: sátrak közötti emelt partrész

Mondhatom, hogy az eddigi előadások színházi kísérletek, performanszok voltak annak bebizonyítására, hogy színházat bárhol lehet csinálni, ha a játszók és a rendező tudja, mit akar. Azt is láttam azonban, hogy minden előadás helyszínének kiválasztása nagyon tudatos, gondosan megfontolt választás volt. A hely mindig szerves része, motiválója is lett a játéknak! Bata Éva helyválasztása azonnal azt sugallta, hogy itt igazi színházi helyet akartak, mert a színpadi teret a kőszínházak színpadához hasonlóan építették ki. Rendezői bal és jobb, háttért takaró színfalak, a térben tonett székek, hosszú asztal. A világítás- és hangtechnika használata, a jelmezek, sminkek gondos megválasztása és összhangja mind arra utal, hogy „totális” színházra törekvő szándék áll az előadás mögött, és a rendező – nem véletlen!- gyakorlott szemmel figyel az „összművészeti” hatás megvalósítására! Vica tudja, hogy elsősorban a látvány az, ami a színházat működteti, hiszen a néző főleg erre fog emlékezni. De azt is tudja - és az előadásban erősen érződik ez -, hogy ez a kép, ez a tér csak erős színészi jelenléttel párosulva tud hatni! A csoport (8 lány és két fiú) erős mozgás- és színészmesterség tréninget kapott, hiszen olyan intenzitással, olyan pontosan „működtek” a színpadon, ahogy azt a profiknál is ritkán láthatjuk! Amint beléptek a játéktérbe azonnal tudtak „ezerrel” ott lenni egészen addig, amíg a végén kimentek. (El tudom képzelni, hogy a rákészülés és a levezetés is jól kidolgozottan működött!) Pedig a játékidőben (25 perc) végig a színpadon voltak! Az előadás témáját nehéz szavakkal megfogalmazni! Nekem folyton Pina Bausch színháza derengett fel, ahol a kontakt- és egyéb mozgástechnikákkal, minimális hanghatásokkal „mesélnek” el a művészek történeteket, kapcsolatokat, tragédiákat, érzéseket, vágyakat, stb. Egy Pina Bausch előadás meghatározó élmény lehet egy életre, maga a csoda! Sokkoló hatásával felkavar és gyógyít, felmutatja a szépséget és az aljasságot, magát az ÉLETet! Úgy éreztem, ez az előadás neki állít emléket a színpadi nyelv- és látványvilágával! A kezdő jelenetben a szereplők egyenként érkeznek a színpadra. Gyönyörű barokk ária szól ( Handel vagy Purcell?), a nők elegáns fekete ruhában, a férfiak fekete öltönyben, az asztalon hófehér terítő. Ünnepi hangulat, de valami mégsem jól működik. Mindenki rohanva érkezik, mintha elkésett volna, és ez nagyon idegesíti. Kapkodva húzzák le az ünnepi fekete cipőt, kínlódva húzzák fel a kényelmesebb papucsot. Mintha „újgazdagék” koktélpartijára érkeznének, ahol az új márvány padlóra csak a házi mamuszba lehet belépni, ezért e tűsarkú, elegáns cipőket az ajtóban le kell vetni! (Itt még fokozta a helyzet fonákságát az, hogy a „padló” maga a homokos, gazos föld volt!) Feszélyezetten ülnek az asztal köré, zavarban vannak, nem mernek egymásra nézni. Ez is egy rossz álomra hasonlít, ahol mindig sietnénk, de mindig elkésünk, ahol olyan helyek, helyzetek kavarodnak össze, ami nagyon idegesítő, zavaró. Végre mindenki megérkezik, feszült várakozás következik. Az asztalon egy banán van feltálalva. Most veszem észre, hogy az asztal előtt egy halom banánhéj látható. Aha, akkor ez a „szertartás” már többször is lezajlott korábban, és mindig elfogyasztották az aktuális banánt, majd iderakták egy kupacba megrohadni. A szertartás folytatódik. Ünnepélyesen felbontják a banánt, majd mindenkinek egy falatkát juttatva koccintanak. Ekkor az egyik férfi feláll az asztalra, és ünnepélyesen ELCSÚSZIK a banánhéjon! Az asztalnál ülők megtapsolják. Mi meg nevetünk, hiszen bejön a poén: „elcsúszott egy banánhéjon!” Nézzük tehát fordítva a képet! Az ember általában fél „elcsúszni a banánhéjon”, mert - ahogy a szólás is tartja -, egy apró hiba miatt meghiúsulhat valami nagy és komoly terve. Ráadásul ezért mindig kinevetik, kigúnyolják az emberek. Itt minden fordítva van, dicső dolog elcsúszni, sőt még taps is jár érte! S mivel csak egy banánhéj van, szinte csak a kiválasztottak részesülhetnek benne! Furcsa, groteszk világ ez, nevetséges, kisszerű örömökkel, kificamodott ízléssel illetve ízléstelenséggel! Az kapja a tapsot, aki értéktelen, gagyi „hőstettet” hajt végre, nem is akar komolyabb, nagyobb, értékesebb dologba fogni, hiszen ma ez a „módi”! A „Banánköztársaság” ezután felbomlik, és a színészek több kisebb jelenetet mutatnak be. A mozgásokhoz már szövegeket is hallunk, mégpedig igen változatos stílusokban. Főleg a mai fiatalok körében jól ismert slágerek szövegeit hallhattuk, de felismertem József Attila verset is. A szövegekhez mozgássorokat kapcsolnak, amelyek hol ellenpontozzák, hol éppen lejátsszák a tartalmat, az üzenetet. Kiemelném Kurucz Gábor, Cseh Orsi és Szappanos Janka jelenetét, melynek én a „AKKORIS, CSAK VELED!”címet adnám! Pontosan, egymásra nagyon figyelve, fantasztikus intenzitással adták elő a mozgássort, főleg az érzések közvetítésére koncentrálva. Persze a többi játékos is hasonló hatékonysággal működött a színen, így nehéz még kiemelni neveket. Mégis megemlíteném még Sallai Zsóka alakításait, aki olyan erővel, minden gátlást ledobva vállalta szerepét és önmagát, hogy ki tudott emelkedni a többiek közül, s valami nagyon egyénit hozott! Szép színházi emlékeim között sokáig őrizni fogom játékát! A továbbiakban kapcsolatok születéséről, elszakadásáról, el nem szakíthatóságáról, fájdalmáról, monotóniájáról szóltak a jelenetek, de szóltak a magányról, félelmekről, humoros percekről is. Szépek, csúnyák, kedvesek és vadak ezek a helyzetek, ahogy az életben is. Aztán vissza az asztalhoz! Mintha nem kellene az „igaz” dolgokkal való szembenézés ezen a világon. ( Vagy csak félünk felvállalni őket?) Csak várjuk a banánunkat, a vacakot, az értéktelen bóvlit, mert most ez a menő! Na, aztán kapunk belőle eleget! Csak úgy repdesnek a színpadra hátulról a banánok! Nesze nektek! „Olcsó… itt van halomba, aki veszi, meg is eszi!...” - jutnak eszembe Weörös Sándor sorai! A szereplők ijedten távoznak, úgy ahogy jöttek! Nem sikerült a „banánfesztivál”!? A tűsarkú cipőben csámpásan bicegve, a játékhelyen kívül trampli módon, fenéken csúszva ügyetlenkednek kifelé a magukat elegánsnak, tökéletesnek hitt hősök! Nevetséges, álszent világ szereplői! Kínos kacajok a nézőtérről. Ismerős valami? Kis csönd, aztán óriási taps! Éljen az igaz művészet! Vesszen a bóvli! És vigyázz! El ne csússz, egy banánhéjon!

 

  • előadás: „Finis”

Rendező: Tóth Ákos Károly és Kara Dávid

Helyszín: a fák között egy kis tisztáson, vetítővászonnal a háttérben

Nem, még nem vagyunk fáradtak! A sötét sűrűsödik a hegyek között, a hideg is egyre támad, de magunkra húzva az összes pulcsit, plédeket, izgatottan várjuk a záró előadást! Mintha ránk ragadna „TÁK” / Tóth Ákos Károly/ és kis csapatának vibráló feszültsége! Valami meglepetés készül itt! Hát lássuk!A csoport úgy kezdi az előadást, mintha egy próbájukra csöppennénk be. Lejátsszák a NAGY találkozást, vagyis ”megszülik” a csoportvezetőt iszonyú kínok között, majd csodálkozó, furcsálló tekintetekkel méregetik egymást: Nincs mit tenni, el kell fogadni! Ez a miénk, ezt adta a sors! (Vagy ide osztottak be?!) Hát akkor kezdjünk egy mással valamit! A kissé flegma csapatot Ákos próbálja felrázni különböző játékokkal, majd elmagyarázza kacifántos filozófiáját a színházról és a készülő előadásról. A gyerekek még inkább elkedvetlenednek, mert nem értik, mit akar Ákos. Hiába próbál egyszerűsíteni és segíteni a helyzeten Dávid, a másik csoportvezető, a helyzet tragikusan reménytelennek látszik! Főleg olyan csapattaggal, aki folyton előáll a „fantasztikus” ötleteivel! ( Beck Jordan) Tapasztalatból tudom, hogy ennek igazán nagyon kéne örülni, de előbb-utóbb ráun arra a csoport, hogy közbekotyogása megakadályozza a továbbhaladást, mert neki mindig el kell magyarázni, hogy „béna” az ötlete! Már csak annyit mondanak neki kórusban, fenyegető hangszínnel, hogy „Jordan! NEEEE!”, és folytatható a munka. Persze ez a küllő, mindig kiakad, és újra és újra kizökkenti a munkát! Színházilag ez nagyon jó humorforrás, és ezt ki is használja a rendező! Már majdnem kudarcba fullad minden próbálkozás, amikor mentő ötletet dob be Ákos: „Játsszunk szinkronizálást!” A vásznon megjelennek az aznap esti előadások jellegzetes pillanatai, és a csoport tagjai TÉNYLEG improvizálva szinkronizálják a jeleneteket! ( Talán, ha Ákos pontosabban kiosztja a szerepeket, tehát hogy ki kit szinkronizáljon, akkor még jobban sikerült volna a játék, mert így sajnos egymás szavába vágva, sőt egyszerre kiabálva mondták az ötleteiket! „Letisztítva” akár meg is lehetett volna ismételni, mert annyira érdekes és váratlan volt a nézők számára az ötlet, hogy akkor még jobban örültek volna neki!) Sikerült tehát a meglepetés! Nagyon jó volt látni az eddigi előadások képeit, főleg ilyen „frissen sütve”! Nagyon ügyes a technika működtetője: KaraDávid! Kedves gesztus és szép ajándék volt ez a többi csoportnak! Ráadásul szinte összefoglalta az estét! A csoport a sikert „konstatálva” teljesen feloldódott, gátlástalanul jól érezte magát a további játékokban! Szinte abba sem akarták hagyni! Mint megtudtam, ez volt az a csoport, ahol a többség még „kezdő” színjátszó, most ízlelgették a játék és a színház ízét, ezért különösen ügyes rendezői ötlet volt a játékok felhasználása az előadáshoz! A játszók voltak itt a fontosak, de mi is élveztük nézni őket, hiszen eszünkbe jutottak régi szép emlékeink: mi is voltunk „kezdők”! S az olyan jó volt! Remélem - én így láttam -, ezek a lányok-fiúk nem felejtik el az együttjátszás örömét, és „felsőbb osztályba lépve”, folytatják a „színházasdit”! A taps már az egész estét megköszönő, „örömtapssá” változott”. Az arcok hálás, szeretetteljes mosolyt tükröztek, egy fajta félelemmel vegyülve: „Vége? Na ne! Most mi lesz velünk?!” Ebből bizony valahogy ki kell lépni! Erre szolgált a záró szertartás és buli!

 

Szent Lőrinc, a tűzoltás és a tűzoltók védőszentje is, hiszen aki ilyen forróságot tud okozni, annak nagyon kell vigyáznia a tűzre is! „Szigorú parancsa” szerint, tűzgyújtási tilalom volt érvényben a tábor ideje alatt, amit fájó megértéssel tartottak be a táborlakók! A szertartás azonban nem maradhat el! ( Hagyomány ugyanis, hogy a záró estén mindig gyújtanak egy hatalmas máglyát, amelynek lángjainál „égetik be” emlékezetükbe a tábori élményeket, és dicsőítik a színház varázsát!) A hét csoportvezető (akár a”hét vezér!”) találékonysága azonban felülmúlhatatlan! Pillanatok alatt lepakolták a „technikát” a sportpályára, kifeszítettek egy óriási vásznat, kirakták az összes színes reflektort, működésbe hozták a laptopokat, és már készen is állt a szertartás helye.

Itt kell megemlítenem azok nevét, akik bár színjátszós múlttal rendelkeznek – itt egyébként mindenki kötődik színházhoz! – most főleg a szervezésben, lebonyolításban tevékenykedtek fantasztikus nyugalommal, precizitással és jó szándékkal, tehát ők: Szabó Nóri, ÁbrahámZoltán, Szőke Timi! A hang- és fénytechnikákról, operatőri munkálatokról Kara Dávid gondoskodott! A tábori életet Korb Hajni fotózta lelkesen! Kállai Máté zenészként és játékmesterként működött közre az előadásokban és a mindennapi programokban! A PASZT felelős vezetője, eszmei kitalálója, főszervezője Sárosi Gábor! Gratulálok mindannyiuknak!!!

Térjünk vissza a záró esthez! A színjátszók hatalmas kört alkotva, a reflektorok által kivilágított sportpályán álltak a csillagos ég kupolája alatt! A csoportok képviselői a körben táncolva körbevitték a csoportok zászlóit, melyeket nagy taps és üdvrivalgás köszöntött! (Minden csoportnak volt egy megkülönböztető színe a szivárvány színeiből, a zászlókat is ehhez igazodva készítették el maguknak!) A kivetítőn megjelent egy hatalmas szivárvány, megszólalt az „ Somewhere Over the Rainbow” című világhíres dal, s a dal alatt, néma csendben, mindenki végiggondolta a hét eseményeit, rögzítve az emlékképeket a tudata mélyére. A dal végére a szivárvány lefelé hajló két vége felfelé mutatott! ( Nesze neked varázslatos technika!) Jelképezve azt, hogy a színház és ez a tábor is, a világ sokszínűségéről, a szeretetről, az ember parányi és mégis csodákra képes lényéről szól! És ez maga a varázslat, a CSODA! Gábor búcsúbeszéde is erről szólt. Megköszönte ezt a csodálatos hetet, a táborozók lelkes munkáját, a fantasztikus előadásokat és próbákat! Mindenkinek azt kívánta, hogy emlékezzen ezekre a pillanatokra, vigye magával az itt tanultakat és tapasztalatokat, és a nehéz időkben gyűjtsön erőt az élményeiből! Emlékezzen a szeretetre, a barátságra, amely az itt kialakult közösségben oly erősen működött a hét alatt! - Szeressétek a színházat, és igyekezzetek jobbá tenni a világot általa! És most jöhet a buli…! – mondta. Szent Lőrinc vidáman hullatta könnyeit a sok vidám, felszabadult, boldog fiatal láttán! A színjátszók olyan bulit „rittyentettek” a parádi hegyek lábainál, hogy boldog volt, aki csak nézhette is!

Jöhet már bármi! A mosoly velünk marad örökre!!!